📷 Follow SI-LA-GI on Facebook and Instagram

Interjú
SI-LA-Gi 

János Kurdy Fehér, 2023



Ha Szilágyi Szabolccsal, művésznevén SI-LA-GI-val töltjük az időt, akkor leginkább a művészet, a létezés és az életvezetés globális és lokális szeleit érzékelhetjük, foghatjuk be. SI-LA-GI szellemi-művészeti iránytűje biztos vezetőként visz át a globalizálódott artworld terein. Négy évtizedes és sok ezer darabos életművének honi megismertetése mégis várat magára: a háromárbocos, teljes vitorlázatú világjáró klipper úgymond kipakolásra vár.


Szerkesztői megjegyzés: Ez a mélyinterjú értékes betekintést nyújt SI-LA-GI művészi víziójába és filozófiai nézőpontjaiba. További interjúkért és forrásokért, amelyek segítségével még jobban elmélyülhet SI-LA-GI munkásságában, kérjük, látogasson el az "Egyéb források" oldalra.


 🇬🇧English version 

Teljes vitorlázatú világjáró

A mixed média művész, 6 évesen készítette el élete első fotóját. 1949-ben született Tokajban, erdélyi és felvidéki felmenőket felvonultató arisztokrata családban. 1964–66 között a Budapesti Képzőművészeti Gimnáziumba járt. 1966-ban barátjával Jugoszlávián keresztül Olaszországba emigrált: úszva keltek át az éjszakai és viharos Adriai-tengeren. Franciaországba Picassóhoz készült, de Stockholmban kötött ki. Tanulmányait a Stockholmi Képzőművészeti Akadémia festő és grafikai szakán, majd a Stockholmi Egyetem művészettudomány szakán folytatta, ahol később oktatott is. A festészeten és grafikán kívül 1968-tól experimentális filmezéssel és fotózással is foglalkozik. 1973-tól a világon elsők között fordult az experimentális videoművészethez és a videonstallációkhoz. A ’70-es évek végén társalapítója és vezetője lett a stockholmi Video Nu művészeti stúdiónak. Alapító művészeti vezetője lett a nemzetközileg is jegyzett stockholmi Aktual’Art Galériának, ahol magyarországi művészeket is bemutatott.


Szintén az elsők között volt 1968-ban, akik a távol-keleti meditációs kultúra felé fordultak, miközben aktívan karatézott japán mestereinek felügyelete alatt. Kalandos utakat járt be Ceylonban, Indiában, Sikkinben, Nepálban és Tibetben. Buddhista tanítói mesterei XVI. Gyalva Karmapa, XII. Tai Situpe rinpocse és Őszentsége a XIV. dalai láma voltak többek között. Hosszú utazásainak tapasztalatai, valamint a japán harcművészeti és buddhista tanulmányainak lenyomatai pontosan nyomon követhetőek konceptuális alapú művészetén. Egy HVG-s interjújában a művészeti tapasztalatszerzésének sokrétűségéről így nyilatkozott: „Fantasztikus élmények értek, új impulzusok, valószerűtlen helyzetek, hihetetlen találkozások szabadon élő, gondolkozó, alkotó emberekkel. Csak néhány példát említve: együtt szívtuk a füvet Jimi Hendrixszel, majd Key Westen hasonló szituációban hozott össze a sors Tennessee Williamsszel is. Később, alkotásaim kapcsán találkoztam számos, akkor már elismert amerikai művésszel, például Andy Warhollal és a Village-ben tevékenykedő zenészekkel, festőkkel, írókkal. Nagyon szabad és még annál is kíváncsibb voltam ebben az időszakban, de utazásaim során folyamatosan töltődtem is.”


Egyéni alkotásain túl előszeretettel dolgozik közösen más művészekkel együtt festőként és mixed média művészként, többek között a thai Tawan Wattuyaval. Művészi pályafutásának eredményeit mintegy 80 kiállítás keretében láthatta a közönség világszerte Svédországban, az Egyesült Államokban, Japánban, Luxemburgban, Franciaországban, Németországban, Kínában és Magyarországon. Életében 5 kontinensen 15 határt lépett át illegálisan, és úgy vallja, valójában nem léteznek sem politikai, sem művészeti, sem spirituális határok. A mai magyar képzőművészet egyik legkiválóbb képviselője 1990 óta nagyrészt Budapesten él.

A Kiscelli Múzeum alatt, fákkal övezett óbudai utcában áll SI-LA-GI különös hangulatú, fölszintes háza, amely tárgyi együttesével egy XIX. századi távol-keleti expedíció hajóját reprezentálja, és amelyet tulajdonosa 21. századi, avantgárd kuriózum kabinetté alakított. A kertben tibeti zászlók, a szobákban a Trianoni döntést követően tehervagonokban Magyarországra szállított családi bútorok maradéka, keleti szőnyegek, és egy Szidónia keresztnevű felmenő biedermeyer arcképe. Buddhista oltár, remek kalligráfikus képpel. Rengeteg festmény, grafika, fotó, kerámia, nyomat, spirituális tárgyakból kollázsolt szobrok. A padlás a műterem: keskeny és ingatag falépcső magasodik a képzeletbeli háromárbocos klipper rakterébe. Benne SI-LA-GI-művek ezrei.


A sok konkrét tárgy ellenére a házból formált óceánjáró, a teljes vitorlázatú klipper egészét a buddhista „függő keletkezés” tanát idéző áttűnések aurája, belátása, sejtése lengi körül. A „belátás” a jelenségek alapvetően üres természetének és az emberi létezés öt aggregátumának (szkandha) megértését jelenti: forma (rúpa), érzés (vedaná), szándékok (szankhára), észlelések (szamdzsnyá) és tudatosság (vidzsnyána). A SI-LA-GI-hajóházba lépve azt is érezhetjük, hogy törlődik a köznapi tér- és időérzékünk. „Vagy még inkább: rögzült tételekben katalogizálva az időt, amelyeket visszafordíthatóan mozgathat (…) egy irányított ciklus örökös újrakezdését jeleníti meg, amelyben az ember minden pillanatban és kétségtelenül – bármely tételből kiindulva és a visszatérés biztos tudatában – a születés és halál játékát kínálhatja fel magának.”


Amikor SI-LA-GI-val a művészetről beszélünk, akkor szó szerint a Mindenről beszélünk. Ezt a „Mindenről beszélést” keretezi a „beszélő ismerethalmaza”, azaz a világ, amit azon maga a beszélő éppen ért. Így kénytelenek vagyunk személyesen belépni ebbe a „beszéd-tettbe”, a látásérzeteinktől az érzékszervi kimenetelekhez nem köthető tapasztalatainkkal együttesen. Úgy érezhetjük a SI-LA-GI-diszkurzió során, hogy aki ezt a személyes belépést kihagyja, elhanyagolja, vagy „el-félti”, az SI-LA-GI művészetének csak az egyik, ráadásul a kisebbik feléről, pusztán a tárgyi adottságáról szerezhet benyomásokat, például a fehér vászonról a festékek nyomaival. A több, a lényegi, a nagyobbik rész az anyagi nyomokon túl van, és csak a mű kommunikációba léptetésével kezdődhet el. SI-LA-GI-val a konkrét világtól való elsodródás élménye valójában a teljesebb világhoz való megérkezés érzetét adja. Azt az érzést, hogy a dimenziók aktívan feloldhatók, az ismeretek összeadódása és együttes átélése révén. Művészete frissen kerül elénk, mintha épp most találták volna fel azt az eljárást, amit később művészetnek nevezünk el. Ezért kerül az előtérbe SI-LA-GI-nál az az önreflexiónak tűnő kérdés, hogy „mi a művészet”, miközben ezzel az általános emberi megismerés milyenségére kérdez rá, azaz kritika alá vonja az adottnak vélt képességeket és az abból leszűrt eredményeket.


SI-LA-GI-nál a mű személyessé és konkréttá válik. A pillanathoz kötődően a teljes nézői figyelmet kitölti. Ekkor jön a nézői felismerés, hogy a művészet a legkiterjedtebb módon kísérleti képződmény: magunk vagyunk alanya, állítmánya, tárgya. Ettől a fuvallattól hajtva, már az erősebb szelek hajtanak tovább. Ha a legtágabb és legengedékenyebb definícióból indulunk ki, miszerint „a művészet az, amit annak tekintünk”, épp odavezet, mint amikor verifikálni igyekszünk a művészetet, és azt mondjuk, hogy „a művészet az, amit a hozzáértők annak fogadnak el”. Amikor belépünk a művészet terébe, akkor ajtók, ablakok, rések, nyiladékok, azaz egyéni tudásunk nézőpontjai révén már ki is zuhantunk belőle, de nem a semmibe, hanem egy potenciálba, ami a kommunikációs aktusok műveletei során a világérzékelésünk legkisebb és legnagyobb elemeihez vezet. Vannak alkotók, akik rövidre zárják ezt, és azt mondják, „a művészetem az, ami nekem tetszik”. És vannak, akik szerint a „művészetük út, ami alatt a nem látható láthatóvá lesz”. Például az Én a Másik által, vagy az itt már többször használt metafora, a szél.


A műalkotások, sejlik fel bennünk SI-LA-GI nyomán, gyakorlati értelemben aggregátum. Olyan elemek halmazai, amik egymással érintkeznek, de nem szerves, hanem energetikai kapcsolatban állnak egymással. A kapcsolatot az aggregátumok között a kommunikáció, tehát a tudások, a terek, az idők, a sejtések egybenyitása, azaz végső soron, a nézők valósítják meg. Így a műalkotás egy ismeretelméleti és energetikai modell. Azonban nem a modellszerűsége az érdekes, hanem a működésbe lépése, a használata, a személyessé tétele, a nyitottsága.


SI-LA-GI-nak 13 éve nem volt önálló nagy tárlata Magyarországon. Teljességgel érthetetlen, hogy a magyar művészeti szcéna miért ignorál egy olyan alkotót, akinek az életműve egyrészt teljes szinkronitást tart a kezdetei óta a globális kortárs művészettel, másrészt olyan ikonikus alkotók figyeltek fel rá, mint például Andy Warhol, aki nélkül a mai kortárs művészet elképzelhetetlen lenne.




Kurdy Fehér János: Mit csináltál ma?

SI-LA-GI: Ma reggel felébredtem és felkeltem az ágyból. (Nevet)


– Szoros napi menetrendet tartasz?

– Kerülöm a rutinszerű cselekvéseket. Megpróbálok maximálisan spontán maradni. Addig vagyok fent, ameddig jólesik, ameddig tevékeny vagyok. 7:00 és 9:00 óra között szoktam felkelni. A napi egyórás meditációs gyakorlatot este végzem el, ehhez az egyhez tartom magam. Máshoz, a természethez, az étkezéshez, a sporthoz nem kötöm magamat.


– Naponta kijársz a Dunára kajakozni.

– Ha nagy szél van, vagy eső, nem megyek. Hetente kétszer, háromszor kint vagyok a vízen. Természetesen nyáron többször is.


– Mennyit evezel?

– 13 km-t.



– A víz fontos szerepet tölt be az életedbe, például amikor 16 évesen elmenekültél Jugoszlávián keresztül Nyugatra, majdnem elnyelt az éjszakai és viharos Adriai-tenger.

– Még ebből a nézőpontból nem analizáltam ki a víz és a sorsom egymásra hatását, de tény, hogy szeretem a tengert. Ázsiában, amikor 28 fokos, akkor órákat lehet a hullámokon lebegni, úszni, jó a testnek, jó a léleknek.


– Mikor jut idő az alkotásra?

– Nem tartom jónak rutinszerűen alkotni, mert az kihat a tartalomra, formára. Az alkotásban lényegében semmi rutinszerű nem szabad, hogy legyen. Alkotok, ha mondanivalóm van. Ha megjelenik bennem egy tartalom, ahhoz elkezdek formát keresni.


– Le tudnád írni pontosabban, hogy milyen az, amikor ez a késztetés megjelenik benned?

– Bármivel kapcsolatban megjelenhetnek bennem kérdések, válaszok, amik továbbgondolásra, más aspektusokból való megvizsgálásra késztetnek. A gondolat és forma viszonya, az egymást kioltó vagy ellenpontozó hatása, valamint ezeknek a folyamatoknak a nem belátható eredményei, amik jelenleg érdekelnek.


– Amikor a műveidet nézem, akkor az általad leírt „összetett történések” mintha bennem is megjelennek és hozzám kerülnének. Talán ez összefügg azzal is, hogy egyszerre látom absztraktnak a képeidet, amelyekben időként megjelenik a figuralilás a háttérben, valamint konkrétnak, a vad ecsetvonásokkal, szavakkal és szövegekkel.

– A dolgokról, a történésekről valójában nem tudjuk, hogy honnan erednek, ahogy a saját karakterünkről se tudjuk, hogy honnan ered, miként azt se, hogy hová fut ki. Egyszerre vagyunk összetettségek és egyediségek. Valójában egy ismeretlen tétel vagyunk magunknak, amelynek sem az elejét, sem a végét nem ismerjük. Ugyanakkor a vizualitás sokszor ellenpontozója a racionális elmének, azaz ellentétes érzelmeket és dekódolási lehetőségeket ismerhetünk fel benne. A lényeg, hogy megjelenjen a keresés, a kutatás, a felismerés személyes lehetősége a nézőben is, amely lehet, hogy merőben más, mint az én indítékom, referenciám.


– Kérlek, mondj erre egy példát!

– Például a befejezetlen, az ’unfinished’, vagyis a befejezetlenség az egyik utóbbi festményem témája, ami részben önmaga megjelenítése, másrészt pedig az életünk minden területén jelen lévő jelenségre reflektál. Saját befejezetlenségünk elfogadásának megjelenése ez, hiszen a befejezetlenség itt befejezettként van jelen.


– Nádas Péter mondja, hogy az európai regényt nem lehet befejezni, egyszerűen csak lezárni, úgy hagyni, megszakítani. Ez ugyan egy oldalugrás, de elvezet oda, hogy egyrészt méretes táblaképeket festesz, másrészt oda, hogy mennyi idődbe kerül például egy ilyen nagy vásznat elkészíteni?

– Általában szeretem egy menetben megfesteni a képet, mert ha másnap visszatérek hozzá, már más energiák vannak jelen. Egy kép megfestése lehet nagyon rövid idő, mint a kalligráfia esetében, hiszen ott a gondolat sűrűsége, indulata, energiája visz. Azonban mindezeket megelőzi egy hosszabb belső folyamat, ami egy spontán gyors alkotásban manifesztálódik. Az is előfordulhat, hogy az elkészült képhez hozzáteszek vagy elveszek utólag. Általában az egyszerűsítés híve vagyok.


– Itt ülünk egy képed előtt, amit nagyon szeretek. Ez egy mély arany háttérből, feketén kiugró szabad kalligráfia. Az arany háttérben aprólékos ecsetvonásokkal megfestett, geometrikus formák sejlenek, amelyen, mint fekete villám tör előre a kalligráfia szabadon futó vonala. Az általad említett energia szinte tapintható. Az energia és a gondolat hogyan függ össze?

– Egy kép: gondolat, érzés, dinamika és erő. Az említett képnek a hátterén sokat dolgoztam, ami nem látszik elsőre, de a felkent aranynak, mint a fonódó szövetnek, vagy az írott szövegnek, mintázata van. Maga a kalligráfia 15 perc alatt elkészült, vagy 10 perc alatt, vagy talán még annyit sem kellett hozzá.


– A kalligráfiák sokszor csak absztrakt vonalak, máskor akár szavakat vagy szövegeket is tartalmaz.

– Az említett festmény két képből áll. A jobboldali tábla első látásra egy absztrakt gesztusnak tűnik, de valójában egy hegyet ábrázol. Ahhoz, hogy a hegyet megjelenítsem, a hegy esszenciájára kellett ráéreznem. Az ázsiai hegycsúcsok szikláiból átvezet egy faág, amelyen egy teknősbéka mászik a bal oldali kép aranyló ürességébe. A kép egy nem reális helyzetet ábrázol, hiszen a teknősbékák nem mászkálnak faágakon.


– A teknősbéka szimbólum?

– A teknősbékának az ázsiai filozófiában és mitológiában számtalan magyarázata van, de enélkül is egy érdekes élőlény, egy páncélba vont puha test. A páncél a ház, ahova vissza tud húzódni. Tudjuk, hogy vannak sok száz évek teknősök is. Az élet és az idő és a lassúság az, ami a teknős mozgásában összesűrűsödik, ez képezi az esszenciáját. Egyes mitológiák szerint a teknős tartja a hátán az univerzumot.


– Láttam egy természetfilmet, amely szerint a teknősök a galaxisok porával táplálkoznak, magukba építik az univerzum építőanyagát, azt a tojásaikban koncentrálják, és így tartják fenn a fajukat és kapcsolódnak egyúttal a mindenséghez.

– Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni.


– Van még a vásznon két piros pecsét is. Ezek a te művészpecsétjeid, vagy mást, konkrét tartalmat jelentenek?

– Több pecsétet használok, a HUM, HRIH, JUME, ez utóbbi japán, és azt jelenti, hogy álom. Valójában minden álom, az életünk is az. OM AH HUM külső-belső és titkos jelentése van. OM a testet, AH a beszédet, HUM a tudatot tisztítja meg, vagyis a cselekvő lényeget a gondolatoktól és az érzelmektől. A HUM a Buddhák bölcsességtudatát jelenti. HRIH az önbecsülés, lelkiismeretesség magszótag, amely Avalokitésvarát, az együttérzés Buddháját szimbolizálja. A pecsétek rejtett üzenet hordozói, pozitív hatással bírnak.


– Rajta van a hegy, a semmibe nyúló ág, két mantraszótag pecsétje, és úgy installáltad a szobádban, mint egy kvázi oltárrészt. Amikor készült, akkor az benned volt, hogy a festmény spirituális szerepet kapjon?

– Minden kép tárgy és jelenség kaphat spirituális szerepet. Előtte ezen a helyen egy másik képpár volt: két emberi fül, jobb oldali és baloldali, arc nélkül. A „hallás” és „a hallhatatlanság”. (Nevet) A magyar nyelv adta szójáték ez. A hallani, nem hallani és a halhatatlan közötti összefüggésre asszociáltat. Egyrészt, hogy nem tudom meghallani, másrészt pedig a megvilágosult ember halhatatlansága. A végtelen tér és az ágon mászkáló teknős abszurd helyzete maga a tartalom.


– A képeid nem engednek a könnyű értelmezésnek. Odaszegeződik a figyelmünk a kíváncsiságunk által, a koncentrációnk rajta és benne marad, sőt egyfajta zavar és tisztelet is fellép bennünk, hogy valójában mit látunk, mit akar a kép közölni velünk.

– Igen, képeim a gondolkozás, a továbbgondolás, a kontempláció tárgyai. KOAN-szerű vizuális feladványok, amik kizökkentenek és inspirálnak, érzelmileg hatnak, ha időt adunk magunknak, és nem rohanunk tovább a következő képhez.


– A képeid értelmezése által előhívódik, hogy mindez miként jött létre a te személyes életedből következőleg. Magyarországon születtél, Svédországban jártál képzőművészeti akadémiára, bejártad a Távol-Keletet, Amerikát, összesen öt kontinensen fordultál meg. Egyrészt van benned egy európai és egy távol-keleti művészeti érdeklődés. Már a hetvenes évek óta foglalkozol a buddhizmussal. Jártasnak kell lennie a nézőnek a buddhista filozófiában, szimbólumokban, hogy a képeidet megértse?

– A világban kvázi idegenként bolyongunk. Ha elmész egy országba, amelynek nem beszéled a nyelvét, akkor is tudsz kommunikálni, pár szóval, akár jelekkel is. A koncentrált jelenlét és a figyelem az, ami fontos. A képekhez több síkon lehet viszonyulni, érzelmi, intellektuális, vagy intuitív módon is. A buddhizmus célja a dolgok valós természetének felismerése és az érdembeli viszonyulás. Munkáimban indirekt módon, különböző formákban jelenik meg a világi jelenségekre reflektáló és reagáló buddhista nézőpont. Természetesen nem tradicionális buddhista formanyelvet, hanem kortárs eszköztárat használok, mint például Cage is – akiről köztudott, hogy buddhista volt. Műveimben egyszerre van jelen a személyes élettapasztalataimból, a buddhista filozófiából, valamint a nyugati és keleti kultúrákból merített tudás. A befogadók részéről egy nyitott érdeklődésre van szükség az alkotásaim értelmezéséhez. Fontos, hogy ne elégedjünk meg a látvány adta lehetőséggel, hiszen csupán művészettörténeti tudás és szempontok alapján nem jutunk közelebb a lényeghez.


– Akkor benned nincs egy olyan elvárás a nézővel szemben, hogy pontosan ismerje például a buddhizmus kultúráját, mert azt mondod, hogy ha még keveset is tud ezekről, a kép részletei, a formák, a színek alapján kommunikálni tud a képpel?

– Részben igen, ha a néző nyitottan áll hozzá és keresi az értelmezési lehetőségeket. Nem szükséges, de jó, ha van tudása a keleti kultúráról, hogy felismerje az összefüggéseket. De a kép tud másképpen is kommunikálni, egyszerűen csak felkeltheti a kíváncsiságot, mint például, amikor ránézünk egy emberre. Amikor egy idegennel találkozunk. Nézzük és nézzük, és ennek nyomán megjelennek bennünk gondolatok, érzetek, feltételezések, amelyek vagy igazak, vagy nem, de a beindított kíváncsiság a fontos, mert az kreatív, és inspirálóan hat.


– A „nézői finomhangolások” úgy is bekövetkeznek, hogy a néző a képeid láttán gondolhat az amerikai pop-artra, a fluxusra, a lettrizmusra, a koncept-artra vagy az absztrakcióra, tehát az európai festészeti hagyományból kinőtt irányzatokra, és csak azt követően tűnik elő az ázsiai gondolkodás és művészetre való reflexiód. A már említett képedről is először a nyitottság, az áramlás és az energia szól hozzám.

– A keleti művészetben és az amerikai pop-artban is az egyszerűség, egyszerűsítés van jelen, nem a bonyolítás. Egyszerűsítés a formában, a technikában. A legtöbb művész elsajátítja a technikákat, aztán kikristályosodik az identitása és formavilága, majd ezt ismétli éveken, évtizedeken keresztül. Ilyenkor mondják azt, hogy kialakultak a stílusjegyei, alkotói személyisége. Én ezt abszolút másképp gondolom. A művészet számomra nem önmagunk ismétlése, hanem kísérletezés és reflektálás a külső és belső történésekre, élményekre. A művészet eszköz és lehetőség személyesnek, provokatívnak, gondolkozónak, kísérletezőnek, függetlennek, szabadnak lenni. Gondolataimat a felszínre hozni azt jelenti, hogy kijelentek valamit, de ugyanakkor megkérdőjelezem saját állításomat. Az alkotás egy összetett folyamat; a külső, belső, tudatos és tudatalattiból akár véletlenszerű pillanatnyi változások sorának lenyomata. Az érdembeli alkotáshoz bátorságra, szabadságra és erőre van szükség. Az alkotás egy leheletfinom folyamat, egyfajta esszencia, és nem a saját fejünkben megjelent kép kimásolása. Akkor érdemes megszólalni, amikor mondanivalója van az embernek.


– Mi volt az inspiratív erő, ami téged a buddhizmus felé orientált?

– Nem a buddhizmus, hanem az élet misztériuma érdekelt. Miért születik valaki gazdagnak, a másik szegénynek, szépnek, okosnak, butának, ennek vagy annak. A semmiből valami létrejön, de a létrejövésekben nagyon nagy különbségek vannak. Mi hozza létre a különbségeket? Mi van a mulandóság mögött? Mi van a halál után? A mai napig foglalkoztatnak ezek a kérdések, és szívesen beszélek ezekről a témákról a különböző vallások gyakorlóival. Ki, hogy látja, hogyan interpretálja a vallások mögötti filozófiát, világlátást. Ez volt az alap, és én intuitíve elindultam Kelet irányába, amely nemcsak a vallásokat, hanem a művészetet és a sok évezredes kultúrát jelentette, és kíváncsivá tett, hogy megismerjem. Érdekelt az indiai művészet, zene, építészet, hitvilág, filozófia. Fontos inspirációt jelentett a japán karatemestereimmel, Takashi Masuyamával, majd Hiromi Suzukival való találkozás, akiktől az egyik tradicionális karatestílust, az Okinawa goju ryu karate-dot sajátíthattam el, melyet aztán több mint egy évtizedig gyakoroltam. Ennek szellemisége, mely átitatta a hétköznapjaimat, egyértelműen kijelölte az utat a buddhizmus irányába.


– Az egyik interjúdban elmondtad, hogy volt egy másik, hétköznapibb, vagy inkább akkor aktuális művészeti okod is, hogy a szabad Nyugattól az ismeretlen Kelet felé fordulj.

– Amikor Svédországban elkezdtem a művészeti tanulmányaimat, a Stockholmi Akadémián a ’68-as diáklázadások politikai szellemisége uralkodott, és mindenki valódi tapasztalat nélküli romantikus baloldali eszméket vallott.


– Te miként viszonyultál ehhez?

– Próbáltam elmondani nekik, hogy a kommunizmus a valóságban egész másként néz ki, tanácsoltam nekik, menjenek el egy kis körútra, és első kézből szerezzenek tapasztalatokat Kelet-Európában. A következő évben el is ment egy csoport Bulgáriába, ahol a határon a fiúknak levágatták a hosszú hajukat, leborotváltatták a pajeszukat, a miniszoknyát viselő lányokat pedig a falvakban kővel megdobálták. Nagyon fancsali képpel jöttek vissza, de nem nagyon beszéltek erről. Én nagyméretű, expresszív képeket festettem, ők pedig baloldali politikai propagandaképeket festettek, amelyek teljesen távol álltak tőlem, mert nekem konkrét tapasztalatom volt a megvalósult szocializmus és a bőszen hirdetett kommunista jövő beszűkült, ideológiával átitatott világáról. A művészeti szabadság megtalálása volt a célom, ami kapcsolódott a már bennem lévő Kelet iránti érdeklődéshez.


– Mi volt az első momentum, amit a keleti gondolkodásból megtapasztaltál?

– 1968-ban indultam el Indiába, de akkor csak Libanonig jutottam el Törökországon keresztül autóstoppal. 1971-ben kerültem először Ceylonba, oda már nem autóstoppal mentem. (Nevet) Ott a théraváda buddhizmus a meghatározó irányzat, amely a lemondásra helyezi a hangsúlyt, a világtól való elfordulásra, ami bár megérintett, de nem oly mértékben, mint később 1974-től a tibeti lámák tanításai, amikkel Svédországban találkoztam. Ezek a tanítások rögtön és szívig hatolóan hatottak rám, mint amikor egy rég nem látott baráttal találkozik az ember. 1974-ben a XVI. Karmapa Stockholmba látogatott, tanítást és beavatást adott. Stockholmban létezett egy buddhista központ, ami buddhizmus iránt érdeklődő svédek találkozóhelye volt, de szellemi vezetője nem volt. 1974-ben érkezett Láma Lodrő, aki autentikus tibeti buddhista gyakorlást vezetett be. Két évvel később Láma Ngawang lett a központ vezetője. Ő személyes mesterem lett egész életen át, és a gyakorlás fontosságát hozta el az életembe. A filozófiára és a gyakorlásra, mint a jobb és a bal kézre, mindkettőre szükség van. Neki ezernyi kérdést tettem fel, és mindig olyan autentikus válaszokat kaptam, amelyek érthetőek és logikusak voltak számomra, tehát nem a hitre építette a tanításokat. Lehet a hitre is építeni, és annak is nagyon nagy ereje van, de nekem a megértés volt fontos. Akkor kezdtem el a napi rendszeres meditációt. Fokozatosan megszületett bennem az a vágy, hogy személyesen felkeressem Gyalva Karmapát Sikkimben, a Rumteki kolostorában.


– Ez a második keleti utad egy kalandos és egyben szimbolikus út is volt, elmesélnéd?

– XVI. Gyalwa Karmapa olyan nagy hatással volt rám, hogy 1978-ban elhatároztam, elutazom Sikkimbe, amely egy önálló királyság volt a Himalája hegyei és völgyei között. Oda nem adtak belépési engedélyt, de olyan eltökélt voltam, hogy elhatároztam, ha nincs engedélyem, akkor is bemegyek, ha kell, akkor illegálisan. Dardzsilingben, ahová sikerült engedélyt szereznem, próbáltam kapcsolatot keresni emigráns tibetiekkel, akik átvezethetnének így-úgy Sikkimbe, de nem jártam sikerrel. Dardzselingből eljutottam a völgy túloldalán fekvő Kalimpongba egy újabb engedéllyel. Gondoltam, innen gyalog megyek tovább Gangkogba, majd onnan Rumtekbe, a Karmapa kolostorába. Reggel megkérdeztem a helyiektől, hogy merre kell mennem. Mutattak egy irányt, hogy arra. (Nevet) Így indultam neki egy kis szütyővel, benne három darab banánnal és a nunchakummal. Innivaló, hálózsák és minden felszerelés nélkül, teljesen intuitív módon. Nem volt sem térképem, sem más tájékozódási eszközöm. Az út három napig tartott. Az esti sötétség azokon a tájakon hirtelen, szinte minden átmenet nélkül érkezik meg. Az egész napi megállás nélküli menetelés után az első este a teljes sötétség beállta előtt megláttam egy bambuszból tákolt kunyhót a rizsföldön, ami előtt egy gyönyörű nő állt. Odamentem hozzá, és ugyan nem beszéltük egymás nyelvét, de ő szó nélkül rámutatott egy kis priccsre, egy elkerített részen a kunyhóban. Lefeküdtem. Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy itt van ez a gyönyörű nő – huszonnyolc éves voltam –, hogy menjek át hozzá, menjek, ne menjek. Így telt el az éjszaka. Már hajnalodott, amikor felkeltem, és szétnéztem, de a kunyhóban nem volt senki sem. Sőt semmilyen jel nem utalt arra, hogy bárki is lakna ott. Teljesen álomszerű volt a történés.


– Akkor egy tulpával, egy angyallal találkoztál?

– Eléggé realista gondolkodású vagyok, de bennem is felmerült, hogy a nő egy „segítő jelenség” volt, ráadásul egész úton ilyesféle dolgokkal találkoztam. Folytattam az utam fel a hegyre és le a völgyekbe. A sziklákból kibuggyanó csermelyekből ittam. Nem volt ösvény, csak a dzsungel. Egész nap megállás nélkül vándoroltam. Amikor újra esteledett, megláttam egy kis tüzet a koromsötétben. Sziklás altalajon, köveken botorkálva nagy nehezen eljutottam a tűzhöz. A két favágó épp a vacsoráját készítette. Amikor megláttak, mint szellemi jelenést, ledöbbenve csak ennyi jött ki a szájukon: „ahhhhhhhhhhhhh”. Percekig tátott szájjal bámultak, hiszen egynapi járóföldre voltunk bármilyen lakott területtől. Nem járt arra sem turista, sem senki. Rizst készítettek, amit egy banánlevélen nyújtottak át nekem. Egy félbevágott farönkön feküdve töltöttem el az éjszakát. Folyamatosan azon járt az eszem, hogy itt vagyok a dzsungel közepén két favágóval, akik esetleg sutty, levághatják a fejem. Csak a dzsekim egy vagyon számukra. Ebben az állapotban szenderegtem hajnalig, majd reggel békésen elköszöntem, és mentem tovább. Az út egy szakaszán száraz levelekkel vastagon borított meredek lejtőn, csúszkálva, mint a jégen, elértem egy szikla peremére, ami alatt egy 30-40 méter mély szakadék zúdult alá. Olyan érzés volt a valós szituációm felismerése, mintha leforráztak volna. Rájöttem, sem lefelé, sem felfelé nem tudok tovább haladni. Leültem a szikla peremére és elképzeltem, hogy valamikor majd itt találják meg a csontvázamat. Körülbelül egy órát gondolkoztam, és rájöttem, hogy csak előre, azaz lefelé mehetek tovább, mert vissza már képtelenség menni. A szikla repedésein kapaszkodva eljutottam egy pontig, de tovább nem volt lehetséges. Ekkor észrevettem alattam 2-3 méterre egy sziklából kinövő bokrot, így elengedtem a sziklát, amibe addig kapaszkodtam, és rázuhantam a bokorra, ami szerencsésen megtartott. Onnan sztraverzálva sikerült lejutnom a sziklafal aljára, ahol pedig 3-4 méter magas csalánerdő fogadott. A nunchakummal toltam el a hatalmas növényeket, de még így is éreztem a csalánok szúrását. Ezután egy sík területre érkeztem, amit egy tíz méter széles, sekély, de nagyon gyors folyású patak szelt ketté. Beleléptem a vízbe, ami abban a pillanatban elsodorta a lábam, és olyan hideg volt, mintha zsilettel hasogatnának. A tengerszint felett 4000 méter magasban jártam. Végül két kezemben egy-egy botra támaszkodva jutottam át lassan, óvatosan lépkedve, miközben a lábam alól az erős sodrás kimosta a kavicsokat. Mentem tovább egész nap, és este egy tibeti zászlókkal feldíszített házra leltem. Egy tibeti család lakott benne, akik kérdezés nélkül, magától értetődően befogadtak a házukba éjszakára. Majd másnap, kérdésemre megmutatták, hogy merre van Gengtog, a Karmapa kolostora, és aznap délután végül odaértem.


– Nem lepődtek meg a szerzetesek, amikor megjelentél?

– Ők nem lepődtek meg, azt viszont elmondták, hogyha elkapnak, akkor hat év börtönt kapok, mert ez egy szigorúan zárt, katonai terület volt, amire Kína és India is igényt tartott, és szorosan felügyelt is. Adtak egy szobát, és tájékoztattak, hogy a Karmapa holnap jön ki az elvonulásáról. Másnap személyesen találkoztam vele. A kertben ült, rengeteg madár vette körül. Tibeti szokás szerint átadtam neki a Kadát, a fehér sálat, és ő megáldott és leültetett. Megosztottam vele a visszaút miatti aggodalmamat, a hat év börtönbüntetés lehetőségét, ami egy kicsit aggasztott. Karmapa biztosított afelől, hogy semmi baj nem lesz, és a visszautam szerencsés lesz. Ott maradtam egy hétig, majd elvittek autóval a határhoz közel. Újra ugyanazon a jéghideg, gyors folyón kellett átkelnem. A határállomást megkerülve jutottam ki az országútra, majd autóstoppal, valamint buszozással fejeződött be a kalandos utazásom. Végig bennem volt a Karmapa ígérete, hogy nem lesz semmi baj, és valóban szerencsésen jutottam vissza Indiába.


– Amikor nálad a buddhizmus tanítása a 70-es évek elején „szívig hatolt”, akkor ez még nagyon avantgárd dolognak számított, épp az első hullámmal érkeztél Keletre Nyugatról. Azokban az években fordultak először a keleti tanok és India felé többen, a rock-zenészek, a művészek és a pszichoanalitikusok közül. Mennyire volt ez részedről egyfajta divat, vagy a korszellem követése?

– A divattól teljesen függetlenül, gyerekkorom óta megvolt bennem az érdeklődés a Kelet iránt. A hippi életérzés is az anyagiaktól független szabadságot jelentette. A buddhista és a hindu tradíció a tudat természetének a megismerését tanítja, és a világi céloktól való elfordulást tartja követendőnek. A divat inkább csak magára a szabadságra vonatkozott, a polgári határok, életformák lebontására, ami megjelent a zenében, az öltözködésben, a szexuális szabadságban. A buddhizmus nem volt meghatározó, inkább lehetséges alternatívaként volt jelen, ami sok fiatalt vonzott.


SI-LA-GI műalkotásai - Magyar művész

Fedezze fel SI-LA-GI műalkotásait

Folytassa az olvasást vagy tekintse meg SI-LA-GI műalkotásait.

Műalkotások megtekintése


– A hetvenes években találkoztál tanítókkal, akik tovább mélyítették a tudásodat. Milyen időszakokat töltöttél kint, heteket, hónapokat?

– Az első nagy ázsiai utam több mint fél évig tartott. Tudatosan végigjártam a szent helyeket Indiában. négy nagyon fontos hely van, Lumbini, ahol Buddha született, Bodh-Gaya, ahol hat évig meditált, és ahol elérte a megvilágosodást, Benárez/Varanasi, ahol az első tanítását adta, és Kushinagar, ahol a paranivánába tért. Tibeti mestereket kerestem fel kolostorokban: Indiában, Sikkimben, Nepálban. Darjeeling mellett Sonadán, Kalu Rinpocse kolostorában heteket töltöttem el. Ezeken a helyeken tanításokat, beavatásokat kaptam. Ázsiában ekkor még egy mozdulatlan, ősi tradicionális kultúra és életforma volt a jellemző. Nyoma sem volt a nyugati hatásoknak.


– Társakkal voltál?

– Nem, mindig egyedül utaztam.


– Most tekerjük vissza az „idő kerekét” az 1970-es évektől egészen a születésedig, 1949-ig. A tibeti kolostorokból visszatérünk a II. világháború utáni Magyarországra. Erdélyi és felvidéki arisztokrata családok leszármazottja vagy. Apai ágon báró, anyai ágon pedig dédapád Vaskó vármegye főszolgabírója volt, majd Trianon után Zemplén vármegyéjé, nagyapád pedig Tokaj főszolgabírója.

– A mamám mindig azt mondta, hogy a nemességet mindenkinek magának kell megvalósítania. Tehát a titulus, az csak egy üres forma. (Nevet) A szellemi nemességet saját magunknak kell kiérdemelnünk. Amire mégis büszke vagyok, hogy nem háborúban, hanem „békés hozzájárulás és nemes cselekedetek által” érdemelték ki a családjaim a nemességet. A címerünkben egy oroszlán van három búzaszállal. A nagyapám nem volt katona, a papám se volt katona, és én sem voltam katona. A nagyapámról mesélte a mamám, hogy meghívták egy vadászatra. Amikor felbukkant egy őz előtte a tisztáson, nagyapám felemelte a puskáját, az őz ránézett, hosszan nézték egymást. Ekkor a nagyapám leengedte a puskát, és soha többet nem nyúlt fegyverhez. Az is inspiráló, hogy a magyarországi főszolgabírók közül csupán kettő volt, aki lemondott a zsidóüldözések okán a hivataláról. Tokajban az akkori lakosság 45%-a zsidó volt. Nagyapám miután már egy ponton túl nem tudta megvédeni őket a gettósítástól, tiltakozásul lemondott.


– Édesapádat korán elvesztetted. Karjaiban feküdtél, amikor meghalt.

– 1954-ben, ötévesen tüdőgyulladást kaptam, 41 fokos lázam volt. Tokajban laktunk, a papám Nyíregyházán volt járásbíró, én Debrecenben feküdtem a kórházban, ahol a betegségemre nem volt antibiotikum. A papám mindennap ezt a hármas kört járta be. Közben politikai támadások érték, mert elítélt egy párttitkárt köztörvényes bűn miatt. Támadó újságcikk jelent meg róla, hogy úgymond „ki kellene szellőztetni a bíróság falait, mert a régi burzsoá szellem uralja”. A mamám elmondása szerint papám azért imádkozott a kórházban, hogy ha meg kell halni, akkor ő haljon meg, és ne én. Egy hét után jobban lettem, és vonattal mentünk haza a szüleimmel Tokajba. Aznap este húgom a mamámmal, én a papámmal feküdtem le egy ágyba aludni. Arra ébredtem, hogy a mamám szólongatja a papámat, felgyújtja a villanyt, és látva, hogy baj van, elszalad orvost hívni. De a papám akkor már halott volt. Ahogy ott ültem egy órán keresztül a halott papám mellett, nagyon erős meghatározó felismerés jelent meg bennem. Átéreztem, hogy ez a test már nem a papám, hogy van a test és van a lélek, és a lélek elhagyta a testet.


– Így nagyon is érthető az élet végső kérdései iránti érdeklődésed.

– Az emberi életet végigkísérő mulandóságról kaptam így egy éltre szóló tapasztalást és tanítást.


– Miként kerültetek Budapestre?

– A mamám nem akart Tokajban maradni, de nem lehetett egyszerűen csak Budapestre költözni akkoriban, hanem először csak Pest megyébe. Tokajban nagy birtokaink voltak, amit államosítottak, majd a tanácselnök szimpátiából visszajuttatott valamennyi szőlőt a mamámnak, amit ő eladott, és annak az árából vett egy villát Rákoshegyen. A mamám az Angolkisasszonyokhoz járt, egy védett arisztokrata miliőben élte az életét, nem értett a gyakorlati ügyekhez. Bár sok ügyvéd ismerősünk volt, ő nem akart szívességet kérni, így egy idegen ügyvédhez fordult, aki 1957-ben, egy év után, szerzett neki a rákoshegyi villa áráért egy lift nélküli, harmadik emeleti tanácsi lakást a XI. kerületben, a Ballagi Mór utca 12,-ben. Később kiderült, hogy a csaló ügyvéd miatt még erre is büntetést kellett fizetnie, amit tíz éven keresztül vontak le a mamám kis fizetéséből, amiből négyünket kellett eltartania, ugyanis idős nagynéném is velünk élt.


– Miként jött a képzőművészet, és hogyan kerültél a Török Pál utcai Képzőművészeti Gimnáziumba?

– Hatéves koromtól evidens volt számomra, hogy a művészet érdekel, mivel Tokajban nyaranta volt egy művésztelep, élénk művészeti élettel. A Tisza-parton festettek, esténként filmvetítések zajlottak. Szemem előtt jött létre az üres vásznon a tájkép. Kisgyermekként ez teljesen lenyűgözött. Budapesten az általános iskolából a Képzőművészeti Gimnáziumba jelentkeztem. Közel 900-an jelentkeztek abban az évben, de csak 28-at vettek fel festő szakra. Csak két évig jártam a képzőbe, mivel utána disszidáltam, de az nagyon meghatározó időszak volt számomra. Idősebb Benedek Jenő volt a festő tanárunk. Nagy szerencsém volt, mert az osztály másik felét egy Miskolci nevű festőtanította, akinek a hozzáállása korántsem volt mérhető Benedek tanár úr szabad szellemiségéhez. Például 1963-ban festettem egy csendéletet, egy nagyméretű ORWO fotópapírt tartó dobozra, meghagyva a háttérként a dobozon lévő címkét. Ez akkoriban teljesen új dolognak számított. Jó osztályunk volt, szabadon mentünk a művészeti ösztöneink után.


– Viszonylag gyorsan jött a disszidálás ötlete. Miből fakadt?

– A szabadság igényéből. Éreztem, hogy én a világra vagyok kíváncsi, az egész világ érdekel, és ezt nem kaphatom meg Magyarországon. A két év alatt nagyon sokat tanultam, jó alapokat kaptam. Direkt konfrontációnk nem volt az akkori politikai rendszerrel, csak erősen éreztem a behatároltságot. Szóltam két szomszédban lakó barátomnak és egy másik osztálytársamnak, hogy az a tervem, hogy Jugoszlávián keresztül valahogy Olaszországba disszidáljak. Semmi konkrét elképzelésem nem volt, mert az ilyen jellegű információk nem forogtak közkézen. 1956 után megállt a kiáramlás az országból. Mivel nem volt tornatermünk a gimiben, ezért a Gellértbe és a Sportuszodába jártunk úszni: ez később nagyon hasznosnak bizonyult. Végül 1966 nyarán ketten indultunk Szeged felé autóstoppal. Volt egy átutazóvízumunk Jugoszlávián keresztül Romániába. Kalandos út volt, például egy alkalommal csak a barátomat vették fel autóstoppal. Megbeszéltük, hogy a belgrádi autóút bejáratánál találkozunk, és mire odaértem, ő nem volt sehol. Nálam nem volt semmi pénz, azt a barátom kezelte. Egy parkban aludtam éhesen. Másnap visszamentem a megbeszélt helyre, és ő is megérkezett, mivel egy autóbaleset miatt jóval később ért csak oda.


– És jött a nagy víz, az Adria.

– Eljutottunk stoppal a jugoszláv-olasz határ közelében lévő kempingbe. Kibéreltünk egy sátrat, letettük a csomagjainkat, lesétálunk a tengerpartra, hogy felmérjük a helyzetet. Késő délután volt. Láttuk, hogy a tenger szép sima. Egymásra néztünk és döntöttünk. A terv egyszerűnek tűnt: beúszunk hosszan a tengerbe, majd Olaszország irányába kiúszunk a partra. Levetkőztünk alsónadrágra, és gondolkodás nélkül nekivágtunk. Csak úsztunk és úsztunk, és közben beesteledett, és mivel akkoriban nem voltak kivilágított tengerpartok, egy idő után elvesztettük a tájékozódást, és fogalmunk sem volt, hogy merre tartunk. Egyre erősebb, viharosabb szél keletkezett, óriási hullámokkal. A sós tengervíz marta a szemünket, vizet nyeltünk, hánytunk. Kidörzsölődött a combunk, a hónaljunk, lehűlt a testünk. Már nem úszás volt, hanem küzdelem a túlélésért. Szerencsére egymás mellett tudtunk maradni. Hajnalban akadt ránk egy vihartól elsodródott jugoszláv halászhajó. Az utolsó pillanatban kihúztak a tengerből. Szerencsére a hajó nyugatra sodródott, így Olaszországban, Muggiában kötöttek ki. Ültünk pokrócba bugyolálva a hajón, és amikor láttuk, hogy a halászok eltűntek a szemünk elől, akkor a pokrócot magunkon összefogva leszaladtunk a pallón a hajóról az országútig. Ott egy olasz nő felvett minket a kis Fiat 500-asával. Szó nélkül beültünk, és ő kérdezés nélkül elvitt minket a legközelebbi rendőrőrsre. A rendőrök fogadtak minket, és látva teljes kimerült állapotunkat, elvittek a legközelebbi kórházba. Pár nap múlva egy Trieszt melletti menekülttáborba, Padricianoba helyeztek el.


– Így képzeltétek a szabad Nyugatra való megérkezést?

– Még a kórházban is vártuk, hogy jön a sajtó, mert azt gondoltuk, óriási szenzáció, hogy két fiatal sikeresen átmenekült a vasfüggöny túloldaláról, de semmi ilyesmi nem történt. Hetekkel később elvittek minket Latinára, a Róma melletti menekülttáborba, ahonnan a barátom hamarosan Cápuába került. Ott véglegesen szétváltak útjaink. A táborokban az olasz hatóságok és az amerikai CIA által tüzetes kihallgatások következtek. A legtöbb kérdés, amit hozzánk intéztek, leginkább a katonai potenciálokra vonatkoztak, de mivel mi 16 évesek voltunk, és semmilyen védelmi és infrastrukturális ismerettel nem rendelkeztünk, nem sokra mentek velünk. A menekültek között voltak bolgárok, románok, lengyelek, csehek, magyarok. De az egész táborban én voltam a legfiatalabb, még nem töltöttem be a 16-ot. A kihallgatások végeztével kaptunk egy menekültigazolványt, amivel kijárhattunk a városba. Elmentem autóstoppal Rómába, belógtam a Vatikánba, a Sixtus-kápolnába, ahol a maga valóságában láthattam Michelangelo lenyűgöző freskóit és az Utolsó ítéletet. A Colosseumnál belebotlottam egy kis filmforgató csoportba. Évekkel később ismertem fel, hogy akkor ott Pasolini Totoval a Madarak és madárkák című filmjét forgatta. Róma szellemisége, kultúrája és az olasz emberek közvetlensége, kedvessége elbűvölt. Közben a táborban feltették a kérdést, hogy melyik országba szeretnék emigrálni. Természetesen én Franciaországot választottam, ahol a művészeti tanulmányaimat kívántam folytatni, de csak az USA, Kanada, Ausztrália és Svédország közül választhattam. Svédországot választottam, amiről egyébként nem tudtam szinte semmit sem, de ez volt a legközelebb Párizshoz, és ez volt a döntő érv. Később visszagondolva elcsodálkoztam a naivságomon, hogy azt hittem, csak úgy ott termek Párizsba, bemutatnak Picassónak, aki pezsgőt bont, és az erről készült fotót elküldöm Budapestre az osztálytársaimnak. Ez a fotó ugyan soha nem készült el (nevet), de postáztam az osztályomnak a Rolling Stones Painted Black című kislemezét, aminek a borítójába beapplikáltam egy térképet, hogy hol és hogyan lehet átjutni Jugoszláviából Olaszországba. Azt a menekülttáborban tudtam meg, hogy létezett egy olyan vasútállomás, amelynek az egyik fele Jugoszlávia, a másik pedig már Olaszország, ahol csak épp át kellett futni a síneken Keletről Nyugatra.


– Miként alakultak a dolgaid Svédországban?

– Egy vidéki kisváros, Alvesta újonnan épült menekülttáborába kerültem, ahol kezdetét vette a svéd nyelvű oktatásom, és lassan mindenkit különböző munkahelyekre helyeztek ki. Én deklaráltam, hogy tanulmányaimat szeretném folytatni. Rövidesen elhelyeztek egy vallási és zenei tagozatú, úgynevezett népfőiskolára Ljungskilébe, ahol is egyedüli külföldiként, hónapok alatt megtanultam svédül. Szinte azonnal kisajátítottam a kollégium kazánházát, berendeztem egy műtermet, és naponta festettem. Az iskola rögtön vett nekem állványt, festéket, ecseteket. 1968-ban végül eljutottam Stockholmba, ahol ugyan lekéstem a felvételit a Képzőművészeti Akadémián, de Evert Lundquist festő professzor megnézte 15 festményemet, majd közölte, fel vagyok véve, és másnaptól megkezdhetem a felsőfokú művészeti tanulmányaimat, festészet és grafika szakon. Nyaranta autóstoppal bejártam egész Nyugat-Európát, múzeumokat, galériákat látogattam. A kultúra és a kortárs művészet mind teljesebb megismerése hajtott.



– Már gyerekkorodban is fényképeztél, és a 70-es évek közepétől az akkor épp megszülető videoművészet felé fordultál.

– Valóban az elsők között voltam, akik elkezdték használni a videót mint művészeti eszközt. Kezdetben még nyitott, orsós szalagokkal dolgoztam. Különböző irányultságú munkákat készítettem; experimentális, dokumentarista, de installációk részeként is használtam a videót. Egyik alapítója voltam a Stockholmi Video Nu (videó most) kísérleti stúdiónak, amely lehetőséget adott képzőművészek számára a kísérletezésre. Ebben az időszakban a Stockholm Universitetet-en már a festészet mellett videóművészetet is tanítottam. 1985-ben sajnálatosan ellopták 12 évnyi, összes videomunkámat. Ez annyira sokkolóan hatott rám, hogy ettől kezdve nem foglalkoztam videóval. Kivéve, hogy 1990-ben az Ernst Múzeum-beli retrospektív kiállításomra rekonstruáltam egy régi videomunkámat, majd még 3 kisebb munkát készítettem később.


– Említenél egyet a videók közül?

– Megemlíteném a konceptuális minimalista Shelters című videoinstallációmat 1984-ből, amelyben a testemről készített fénymásolatok közé egy mozgóképes monitort építettem be.


– Ez idő tájt kerültél kapcsolatba magyarországi művészekkel is?

– 1975-ben, kilenc év után látogattam először vissza Magyarországra. Pár évvel később, 1980-ban, a Stockholmi AktuelArt Galéria vezetője voltam, amely szerte Európában is ismertté vált. Kapcsolatba kerültem Bódy Gáborral, aki meghívott az Infermentálba, valamint Vető Jánossal, Méhes Lóránt Zuzuval, Xantus Jánossal, Hegyi Loránddal. Szerettem volna kiállítani Erdély Miklóst is, de a Budapesti Képcsarnok Vállalat nem engedélyezte művei kiszállítását.


– Készített veled egy interjút Andy Warhol The Factory-ben, New Yorkban. Idézek Tőled egy részt a beszélgetésetekből: „Amikor művészetet tanítottam, észrevettem, hogy az emberek mennyire félnek a szabadságtól, a kísérletezéstől. Még a különböző technikákat sem merik keverni. Nem mernek olyat csinálni, amit nem tudnak. És most a művészetről beszélek, az életben még nagyobb a merevség! Pedig ahogy az állókép folytatása a mozgókép, úgy kapcsolódik minden művészet egymásba.” Nem zavart, hogy egy sztárművész kérdez a művészeti elveidről?

– Először Warhollal még az 1970-es évek elején találkoztam, egy hosszabb amerikai utam során. Ismerkedtem a világgal, saját határaimmal, kíváncsi voltam mindenre, de legfőképpen a művészet érdekelt. A keleti parton két barátommal átépítettünk egy öreg amerikai pick-up-ot, amiben így aludni is lehetett, és nekiindultunk a 66-os útnak, keletről nyugatnak tartva, majd onnan le délre. A jazz, a rockzene, a szabad beszélgetések, a kalandok sűrű szövedéke volt ez az út. A zenéket kis klubokban, kocsmákban hallgattuk, nem nagy stadionokban. A legkülönfélébb emberekkel találkoztam az utam során: nincstelenekkel és milliárdosokkal, hipszterekkel, ismert és ismeretlen művészekkel, ázsiaiakkal, feketékkel, fehérekkel, melegekkel, kurvákkal, útkeresőkkel. Kérdésedre válaszolva, az Andyval való találkozás is ugyanolyan volt számomra, mint a bárki mással lefolytatott találkozás. Egy művészkolléga volt, akivel találkoztam, beszélgettünk, gondolatokat cseréltünk. Ez a bizonyos interjú Warhollal később, 1985-ben készült. De ugyanígy találkoztam például Tennessee Williamsszel, a Key Westen lévő házában, egy bulin, vagy később Stockholmban, Jimy Hendrixszel is, akivel együtt szívtunk füvet. Abban az időben nem voltak elkülönülve a „sztárok” az emberektől, mint manapság. Valójában nincs különbség ember és ember között, mindenki örül és szomorkodik, él és öregszik, és előbb vagy utóbb, meghal.


– Mikor és miért költöztél vissza Magyarországra?

– A feleségemet 1974-ben ismertem meg Svédországban, ahova látogatóba jött a testvéréhez, aki a barátom volt. 1979-ben házasodtunk össze Budapesten. Zsuzsi nem érezte jól magát Svédországban. Túl sok mindent hagyott hátra, a munkát, családot, a barátokat, ezért 1984-ben visszaköltözött Budapestre. Én pedig ingáztam a két ország között, majd 1990-től egyre több időt töltöttem Budapesten.


– Térjünk vissza a jelenhez, és szorosabban a művészeti tevékenységedhez. Szinte napi sűrűséggel teszel fel tartalmakat a Facebookra. Fotók, kommentek, ajánlások. Mit jelent számodra ez a Facebook-jelenlét?

– Azokat a gondolatokat és kérdéseket osztom meg nyilvánosan, amelyeket magamnak is felteszek, amik engem is érdekelnek. Olyan ez, mintha egy monologizálás lenne egy nyitott közösségi térben. A művészet és a művészet szerepe és céljai érdekelnek, kisebb részben politika is, bár az ember tisztában van vele, hogy arra nincs egyénileg ráhatása. Az artworldre, a művészeti világra sincs az egyénnek ráhatása, de itt nagyobb az esélye annak, hogy megszólítok olyanokat, akiket érdekelnek az általam felvetett kérdések, akik maguk is alkotók, vagy mélyebben érdekli őket a kortárs művészet, és azok a gondolatok, problémák, életérzések, amik engem is.


– 2019-ben csináltam veled egy filmet, amiben a következőképp fogalmazol: „Egy folyamatot tudok elképzelni, amely véletlenszerűen, lényegileg a tartalomból adódóan, meghatározatlanul jön létre.” Akkor egy épp aktuális kiállításodra készülő nagy méretű festményedről beszéltél. Most is egy sor kiállítás van mögötted, amelyre újabbnál újabb művek készültek. Most milyen projektjeid vannak?

– Van egy szóló kiállításom a váci Modern Művészeti Gyűjteményben. Ez egy tizenöt éves kapcsolat az intézmény és köztem, mert nemcsak a munkáimat, de az életművemet is követi és dokumentálja. Most már több mint száz munka van a váci gyűjteményben. Ez egy három hónapos kiállítás, ahol a három termes kiállítótérben kilenc festmény, egy szobor és két installáció, valamint egy videomunka látható. Júniusban a festő barátom, a kanadai David Barbour rendezett egy kamarakiállítást a műtermében. A legutóbbi tárlatom szeptemberben a Pozsonyi Magyar Intézetben volt, amely szintén három hónapos volt. Jövő tavasszal, márciusban, Zürichben nyílik egy kiállításom, a Kurt im Hirsch Galériában. Nyárra pedig a bécsi Collegium Hungaricumban tervezek egy nagyobb szabású kiállítást.


– Egyszerre dolgozol a különböző technikákkal?

– Igen, egyszerre, most is a grafikától kezdve a festésig és az installációkig, szoborig. Valójában az installációkba minden belefér, amit korábban csináltam. A kalligráfiák egy részét is a kiállítótérben installációvá formálom. Eddigi munkásságom különböző rétegei is beépülhetnek a most készülő munkáimba.


– Egyszer azt mondtad, hogy amivel foglalkozol, az a hiány manifesztációja. Ez továbbra is igaz?

– Igen, az űr, a hiány, a semmi az egyik alapja a gondolkodásomnak, amiből minden formálódik. A keleti gondolkodásban a „semmi”, a „valami”, a „van” és a „nincs” együttesen, egymással kölcsönhatásban van jelen. Ezek az egymástól független létezők és a közöttük lévő összefüggések, viszonylatok jelennek meg a munkáimban is. A hiány, mint esszencia. Úgy próbálom ezt megragadni, hogy egyben jelen van a kint és a bent, a van és a nincs, az egyensúly, a mozdulatlanság és az energia, a forma és a tartalom.


– A Téridő című kiállításod is ezt a kölcsönhatást igyekszik megjeleníteni. Hogyan foglalnád össze az alapgondolatot?

– A mostani váci kiállításom kapcsán született meg az ötlet, hogy újrateremtem a 20 évvel ezelőtti tér-idő installációmat, ami 2000-ben a Stockholmi Kulturházban már bemutatásra került, valamint a további installációkat, képeket is ennek a gondolatnak rendelem alá. Az idő és a tér fogalmait körüljárva születnek meg az újabb munkák, amelyek most is készülnek a műtermemben, melynek egy nagyobb és több kisebb helyisége van, és ahol különféle fázisokban lévő munkákon dolgozom egyszerre.